Az egész úgy kezdődött, hogy a doki kiírt egy hétre influenza miatt. A hét végére egészen jól voltam az influenza terén, de akkor valami más kezdődött: a hasmenés! Már szombaton volt némi előjele, furcsállottam is, mert nem szokott ilyen bajom lenni, bármit megeszek ... most meg: hígul a csoki. Ki érti ezt?
De aztán másnapra elmúlt, én meg nagy naivan elmentem a melóba. Mint kiderült, itt hibáztam nagyot. Már reggel rohannom kellett, hogy időben beérjek a slozira, mielőtt a csokigyárban kisöprik a raktárakat. És még itt sem gondoltam semmi rosszra. Aztán lejárt a meló, és közelgett az elindulás hazafelé. Na ekkor kellett újból a két betűs helyiség felé vennem az irányt. És hát mintha nem is forró csoki, hanem forró láva fröcsögne a fajanszra óriási gázkitörések közepette. Persze a gázkitörések erős hangú szaxofon szólót imitáltak, ekkor már erősen bántam, hogy nem a melóhely másik végében lévő távolabbi helyiségbe mentem, ahol kisebb az esélye, hogy ismerőssel találkozhatok majd dolgom végeztével kifelé jövet.
Miután sikerült úrrá lennem a problémán, aggódva és sietős léptekkel elindultam az aznapi vasúttörténeti múzeumos kirándulásra, azaz egy kb. 1960-ban gyártott régi kék színű vasúti kocsiban hazafelé zötykölődtem, megközelítve a hihetetlen óránkénti 50 km/h-s átlagsebességet. Az út során kiváló hangulatnak örvendhettem, leszámítva az utolsó előtti megálló utáni részt, ahol is érzékelni kezdtem, hogy megint készül egy csoki-tűzhányó, sőt, a legjobb szándék ellenére is már szivárog be naciba a stollwerk. Nincs mit tenni, gyorsan ki a klozettra. Amiből jobb napokon kettő is van az 50 méter hosszú szerelvényen, mert mostanában valahogy a legtöbbet lezárják. De ha szükségem miatt mégis kinyitom az ajtót, akkor odabent nincs ülőke, sőt, még a helye is be van fedve, hogy nehogy a lyukon ki tudjak hugyozni. Persze a mosdó ott van néha, és hát a vizelési célra az is megfelel (sőt, Cs. haverom még azt is megtette egyszer, hogy nem talált WC-t, kitárta a vasúti kocsi végében lévő kis peron ajtaját, mondván, nehogy már a peron szellőztessen engem, és menet közben kivizelt a szerelvényből. Szükség nagy úr.) De hasmenés esetén ez nem annyira járható út, valami könnyebb kell.
Szerencsére a vagon végében ott volt a WC, gyorsan be. Még a zárja is működött, ami kb. 4-es lottónyereménnyel ért fel az adott helyzetben. Zárt ajtó mögött folyhatott az ülés. Na most, ez az a bűzős levegőjű, kicsi helyiségű klozett, hogy nem férsz be, ráadásul, ha leülsz a trónusra, akkor a jobb térded felől ott az ajtó, amit 45 fokban építenek be, ezzel is elvéve a helyiség sarkát, és kisebb helyet teremtve. Plusz akkor még hidegebb idők voltak, az ajtón van a fogas, amire a kabátot, táskát kehet akasztani, így még kisebb a hely. Balról meg a mosdó lóg ki a hátsó falból, két front közé szorul az ember.
Ránézésre az ülőke és helyiség legutoljára még Kádár János beiktatásakor lehetett takarítva. Az ülőkén lévő rétegek egy gyakorlott geológus-régész-bakteriológus társaságnak is több heti munkát adtak volna: mintavétel, elemzés, ásatás, stb ... Ha itt találnak halottat, az NCIS-nek lett volna mit vizsgálnia a laborban, minta minta hátán ... Köztudott, hogy legkisebb érintkezésre is egyenes az út a bőr- és nemi betegségek osztályára. Ezért gondoltam, hogy nem ülök rá, csak úgy irányba beállok, félig ülve, félig guggolva, közben bal kézzel a lehúzott ablak szélébe kapaszkodva, jobb kézzel az erre a célra felszerelt kapaszkodóba fogódzkodva. Eközben a pályát nehezítette néhány váltó az utolsó előtti állomásról indulván. Persze közben már nagyon vártam, hogy könnyíthessek, gatya le, előbbi póz felvétele, és elengedtem a menekülni akaró barna macit. Nagy naivan azt gondoltam, majd szépen minden bele a lefolyóba (ott jó vastag, kb. 8-10 cm átmérőjű lefolyó van), és szépen, tisztán elvégezhetem a dolgot. Közben persze megint jöttek a szaxi szólók néha sűrűbb, néha ritkásabb matériával felváltva. Mondhatni öblöseket brummogott a barna maci. Képzelem mennyire sajnált vagy éppen röhögött a vagon belsejében az utazóközönség. Egyszercsak éreztem, hogy OK, már kiment a nyomás, vége a műszaknak a csokigyárban. Találtam a fogason lógó táskám aljában majdnem egy egész csomag 10-es papízsebkendőt --ez szintén felért egy lottónyereménnyel-- , gondoltam azzal majd szépen visszaállítom a rendet a hátsóbb felemen meg a nadrágomban.
A gyanús az volt, hogy észrevettem, hogy a nadrágomon már kívül is van a barna matériából, míg amikor bejöttem, akkor még csak belül volt egy minimális, ámde a dolog jellegéből adódóan nem elhanyagolható mennyiség. Megfordultam, hátranéztem, és olyan látvány fogadott, mintha annak idején Nobel Alfréd a Budafoki Csokigyárban próbálta volna ki az első dinamitjait: vastagon ellepve a WC kagyló belseje --ez még rendben is volna--, az ülőke, aztán mivel az ajtótól és a kabáttól, táskától nem bírtam normálisan szemben behelyezkedni, hanem csak kb. 20-25 fokkal balra fordulva, ezért a WC mellett a fal is kb. ujjnyi vastagon, egész a padlóig lefolyva ... bizonyára arra mutatott az irányvektor ... bár szemből ülve, és előre nézve még nem gondoltam, hogy ennyire ferdén helyezkedtem oda ...
Azért magamat, amennyire bírtam rendbe szedtem a zsebkendőkkel, aztán ráléptem a lehúzó pedálra, de nem történt semmi. Nocsak, 35 km alatt elhasználták volna az összes vizet? Elsőre zavart nagyon, de aztán rájöttem, hogy a WC kagyló belsejének tiszta állapota amúgy sem sokat javított volna az egész helyiség teljes állapotán, így végül nem tartottam akkora kárnak, hogy nincs víz.
Jobban izgatott, hogy a nadrágom nem volt tiszta. Bár lecsutakoltam amennyire lehetett, és szerencsére éppen barna színe is volt, de nem kellett Legolasnak lenni, hogy az ember 20 méterről kiszúrja, hogy az a nadrág nem most érkezett a Patyolatból. És a vasútállomásról még buszra is át kell szállnom.
Amikor végeztem, nem mertem egyből kijönni, mert ha éppen ott vár egy ismerős, hogy bejöhessen, és meglátja, hogy mi történt, biztosan valami rosszra gondolna, mert amikor néha ilyen leromlott állapotú fülkébe botlottam, eddig mindig azt gondoltam, hogy ezt merő rosszindulatból művelték. De most rájöttem, hogy dehogyis, egyszerűen véletlenül, vagy kínjában csinál ilyet az ember. Hiába, no, mindig tanul valami újat az ember.
Azt a stratégiát találtam ki, hogy megvárom, amíg megáll a vonat. Akkor elkezdenek leszállni az emberek, és ismerős már nem várhat a WC-re, hiszen le kell szállnia. Ha tovább menne a vonattal, akkor máshol lakik, ergo nem ismer. Formal logic. Ezért megvártam, amíg hallottam, hogy szállnak le az emberek, és egy jónak tűnő pillanatban, amikor úgy gondoltam, hogy nincs senki a peronon, kicsaptam az ajtót és egy ugrással szerencsésen kint termettem a szerelvényből. A logika diadala.
Persze a baj nem jár egyedül. Még bent a kis szűkös, büdös helyiségben kiterveltem a buszon való közlekedés szabályait, amik a következők voltak:
1. Gyorsan hátramenni, mert mindig kevés ember jön, akik elöl ülnek le az ajtó mellett.
2. Nem leülni!!! Mivel még volt egy kis adag csoki a nadrágban. Szépen vittem a csomagot a naciban.
Két dolog jött közbe:
1. Nem jött a busz időben. A gyors felszállás és hátramenés helyett az ismerősökkel kellett volna várakoznom. Inkább odébb mentem jó 15 métert, és csak a távolból integettem ...
2. Ismerős lány odajött a megállóból, és beszélgetni kezdett.
Próbáltam tartani 3 lépés távolságot, és erősen figyeltem, hogy merről fúj a szél, de nem volt légmozgás. Közben kitaláltam, hogy ha látom, hogy a nadrágomra néz, akkor úgy teszek, mintha most venném észre, hogy valami van rajta, és csodálkozással vegyes bosszúsággal fogom előadni, hogy : "Naháát, ezek a vonatok de koszosak ... biztosan valami olajba ültem bele!" Magamban annyira gyakoroltam és felkészültem az előadásra, hogy az idei Jászai Mari díjat nekem adták volna oda, de szerencsére nem kellett eljátszani.
Próbáltam magabiztos lenni a lánnyal, de baromi nehéz dolog magabiztosnak látszani egy kívül-belül összefosott nadrágban. Még ha alapból barna is.
Néhány perc múlva jött is a busz, végre, mint a messiásnak, úgy örültem neki. Szállok fel, persze udvariasságból előre engedtem a lányt. Közben próbáltam tartani a terv 2. pontjához: hátramenni! De a lány megállt a 2. ülésnél, és megszólalt:
- Te ülj belülre, mert én előbb leszállok.
Próbáltam kitalálni egy ürügyet, hogy mit mondjak, hogy miért is nem akarok leülni és miért akarok hátra menni inkább. Sok idő nincs, az már hülyén néz ki, ha ilyenkor az ember gondolkodik akár egy egész másodpercig is. De a rövid idő alatt nem jutott eszembe egy jó indoklás sem. Persze egy nagyon jó okom volt, de azt nem akartam elmondani ott. Ezért inkább beletörődve leültem az ülésre. Először hideg volt, és kellemetlen, de aztán szépen bemelegedett és nem volt annyira kellemetlen, egész olyan volt, mintha csak normális esetben ülnék.
Az út többi része fennakadás nélkül zajlott. A buszmegállóból hazafelé már egyedül mentem, szapora, de szép öles tengerész lépésekkel haladva.
Másnap dokihoz visszamentem, aki még egy hétre kiírt.
Persze majdnem 2 órát kellett várnom a többi beteg között. Végig a WC ajtónak dőlve várakoztam, ki tudja mikor jön a szükség. Persze gondolkodtam azon is, hogy ha valaki éppen bement, akkor mit csinálok, ha éppen jön a kula-cunami, mivel a dokinál csak egy hengeres volt a klozett.
Van hepi end is: a hét vége felé már teljesen jól voltam.
Volt, aki rosszabbul járt: ismerős mesélte, hogy anyja is elkapta ugyanezt a betegséget, de annyira beteg lett, hogy nem vette észre, hogy a WC-ben minden csupa csoki lett, és amikor visszament a WC-ből a lakásba, akkor amolyan kisnyugdíjas yeti módjára hagyta szépen a nyomokat.