Lehettem úgy körülbelül 8 éves, amikor az utcán játszottunk két 1-2 évvel fiatalabb környékbeli ismerősömmel. Arra jött kerékpáron egy környékbeli kis osztálytársam, és amikor meglátott bennünket, beszólt. Látván helyzeti előnyét --t.i. a biciklit-- nem is próbáltunk utána futni, nemtetszésünknek pusztán verbális módon adtuk jelét.
Kb. 5 perc telt el és megismétlődött az előző jelenet, pusztán annyi volt a változtatás, hogy most már próbáltunk is futni utána. Persze nem sok eredménnyel.
Miután lecsillapodtak a kedélyek, javasoltam, hogy be kellene menni a biciklikért, mert hátha visszajön újra. Azonban egyik kis haveromnak jobb ötlete volt: az utcán lévő homokkupachoz kihoz egy vödör vizet, keverjünk belőle sarat, és amikor legközelebb jön a srác, akkor jól megdobáljuk őt.
El is készült az emulzió, amit az ötletgazda azzal tetézett, hogy kihozott az utcára egy lerágott majd általa levizelt kukorica csutkát. Ő inkább azzal akart dobálózni a sár helyett. Nagyon tetszett az ötlet, de mivel másnak nem volt ingerenciája hozzáérni az arany ambrózia cseppeket csöpögő csutkához, azért övé maradt a megtiszteltetés, hogy elhajíthatja.
Miután így elkészültek a támadó fegyverek, szépen játszani kezdtünk tovább. Egyik alkalommal, amikor az utca sarka felé néztem, észrevettem, hogy jön vissza a srác a kerékpárral! Szóltam, hogy "JÖÖÖN!!!", és gyorsan elfoglaltuk a helyeinket: két-két marék sűrű sár illetve a csutka dobásra felkészítve a kezekben, közben a homokkupac mellett, illetve néhány darab utcára ültetett, mélyre lógó ágú fa takarásában voltunk, mintha csak játszanánk. Azt már akkor is tudtuk, hogy a legjobb fegyver a meglepetés.
Persze, mivel már akkor sem voltam egy sasszem, azért szóltam, hogy mielőtt dobtok, nézzetek ki, mert hátha nem ő az. Én így is tettem, kinéztem, és a várt kisgyerek helyett egy motoros nagyfiú jött. Kiáltottam is a biztonság kedvéért, hogy "NE DOBJATOOOK!", de vagy valóban nem hallották --utólag erre hivatkoztak--, vagy annyira beleélték magukat már, hogy mindegy volt ki az, csak meg lehessen dobni.
Én csak álltam a markomban egy-egy marék sárral, miközben a srác fejéhez csapódott a csutka és a kukoricagránátok non plus ultrája a nyári napfényben sárgán csillogva szórta szét ragyogó gránátszilánk-cseppjeit. A következő pillanatban még a fejének, ruhájának és a motorjának csapódott néhány adag sár.
A magam részéről az utazósebesség hirtelen mértékű indokolt csökkentését --egészen nulláig--, majd néhány pofon és seggbe rúgás szintén indokolt kiosztását, azután az utazósebesség előző értékre való visszatérését vártam. Azonban ez nem történt meg, emberünk keze meg sem moccant a gázkaron, és hátulról néztük, ahogy gyakorlatilag szemrebbenés nélkül elhalad az utca sarkáig a sáros motoron, majd elkanyarodik.
Mindannyiunknak gyanús volt a reakció hiánya. Nekem akkor sem volt túl nagy értelmem (most se az eszem miatt szeretnek a lányok, höhö), és rögtön kimondtam az első gondolatot, ami eszembe jutott:
- Nem vette észre?
Társaimnak nem kellett a Boole-algebra szövevényes mélységeibe merülniük, hogy rövid úton megmagyarázzák, bizony nem ez történhetett.
Jött a második ötlet:
- Talán nem zavarta ... ?
Ez sem maradt sokáig cáfolatlan ... Míg a harmadikat nagyjából elfogadták a többiek is:
- Biztos sietett valahova!
Megnyugodva tovább játszottunk, engem leginkább az zavart, hogy ok nélkül ellőttük a kukoricát. Ha megint jön a beszólós srác, akkor csak sárral tudjuk megdobálni.
Kisvártatva kiderült, hogy valóban sietett a motoros fiú, és az is, hogy hová: az utca sarkán bekanyarodott három motorkerékpár, a középső motor és a vezető pólója és feje sártól maszatos.
Néhány telekkel odébb parkolt egy busz, néha be szoktunk mászni alá. Sprint odáig, aztán nekem jobb ötletem volt az alámászásnál: megkerülöm a buszt, és a mögötte visszajövök, amíg keresnek a másik oldalán. Közben a motoros srácok is odaértek, amire megkerültem a buszt, éppen beléjük szaladtam. Szomorúan jöttem rá, hogy kis hiba csúszott az időzítésbe. A kis Babetta vagy Komár vagy hasonló kategóriájú gépeken ülő 12-13 éves srácok akkor nekem egyenesen a Pokol Angyalainak tűntek, és erősen reméltem, hogy nem jött rá, hogy az nem kukoricalé volt, ami az arcába fröcsögött ... végülis pár marék sarat még ki lehet magyarázni. Gondoltam én. Mint erre rájöttem, ők nem egészen így gondolták, eléggé bennük volt az ideg.
Közben előjött a két kis haverom is, így már hárman voltunk három ellen, de engem nem nyugtatott meg a dolog, mert nem volt kiegyenlítettnek nevezhető a helyzet: egy 6, 7 és 8 éves szemben három 12-13 évessel.
Ott tartottunk, hogy rögtön elpicsáznak, amikor megjött a felmentő sereg: a busszal szemben lévő telken lakó rokon kijött, és bár nem volt egy Hulk Hogan alkat, csak szelíd mérnökember, azért rögtön jobban éreztem magamat.
- Srácok, mi történik itt?!
- Nézze meg a motorom, megdobáltak sárral!!!
Furcsának tűnt, hogy az nem zavarja, hogy a feje is tiszta sár, sőt a haja biztosan egész ammónia szagú ... kicsit még próbálta ecsetelni a sárdobálást, de kukoricáról nem volt szó, talán észre se vette, végig csak a sárról.
- Van jogosítványod a motorra?!
- Ööö ... ee ... igen ... - jött a még engem sem meggyőző válasz.
- Mi a neved?! - jött a következő kérdés.
Ekkor már visszavett a srác, még általam is láthatóan riadt fejjel halkan benyőgte a nevét, már nem emlékszem ki volt.
- És hány éves vagy?!
- Tizenkettő ...
- Akkor nem lehet jogosítványod!!! - jött a diadalmas válasz.
Kaptak egy szép letolást, és behúzott nyakkal eltolták a gépeket. Hiszen jogsi nélkül nem szabad vezetni.
Mi meg visszaballagtunk a homokkupachoz, útközben levontam a tanulságot:
- Mondtam, hogy inkább hozzuk ki a bicikliket!

Ezúton elnézést kérek a sértettől, nem őt szándékoztuk bántani.
Nézd a pozitív oldalát: ha esetleg eddig pszichológusok sem tudták megfejteni a főtt kukorica evés közben beugró, számodra is érthetetlen gondolattársításaidat, most lehullt a lepel a rejtélyről!